[felvezetés]
Pillanatnyi impresszió, pillanatnyi vélemény... habár egy alvásnyival később, mégis frissen írom, amit hirtelen okoz bennem az élmény... S mint ilyen - pillanatnyi vélemény - biztosan nem állandó. Van, hogy elmélyül, van, hogy megváltozik, de most mindenesetre egy benyomás, egy élmény pillanatnyi lenyomata... jelen véleményem.
Az igazi értékmérőm úgyis az idő. Évek óta követem a Szóló-Duó Táncfesztivál programját, és az L1 Fesztivál eseményeit, és függetlenül minden kritikától és értékeléstől, az jelentett valamit, aminek évek távlatából is van rám hatása. És sokszor bizony éppen az hat mélyebben, amiről a pillanatnyi véleményem lesújtó... ami felbosszantott, amit eluntam, ami nem maradt semleges.
Ez nem kritika. Ez vélemény.
De bármit leírni: felelősség.
Christine Borch (DK/DE): The body that comes
A test, mint téma... örök kérdés egy olyan világban, ahol a test a megjelenítő eszköz, a kommunikáció hordozója. Amihez magam is folyton visszatérek: "Ez az ÉN testem..." de mit kezdek vele, és hogyan?
Nekem valami nagyon hiányzik. Nem tudom a szót rá, hogy micsoda, de nincs ott... Az expozíció, a nyitó kép tiszta, érdekes - majd hirtelen fényváltás, lihegés. Direkt út a transz eléréséhez. Olyasmi, ami előtt (nekem) hiányzik a 'valami'. Persze in medias res szabad kezdeni a lihegéssel, ami aztán remegéssé, rázkódássá, majd hörgéssé alakul, csak mi az ok? Mi az indító erő? Önmagáért az állapotért kezdem csinálni? Tudatmódosulásért, amit most mutatok nektek? Vagy tényleg van valami, ami indít, és ami okoz... és akkor minden következmény, és helye van.
Erős képek, alapvető téma, valódi tudatállapot-változás... valami még sincs ott... az egész előtt...
S valami ötlet, valami inspiráció mégis született bennem általa.
koreográfia és előadás: Christine Borch
CIE József Trefeli (HU/CH): Jinx 103
"Egyedem-begyedem tengertánc, hajdú sógor mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, csak egy szelet kenyeret." ... a mantra... a mantrám, évekkel ezelőttről, a Pilis erdejéből... és a gyermekkorból. A szöveg ritmusa, a saját kötődésem, és a kánon, az egymáshoz képest eltolódó ismétlődések lüktetése. Már most szeretem... sőt, már tegnap szerettem, amikor Gáborral, nyolc év után ismét, összefutottunk a MU Színházban.
Ritmus és rítus... játék és virtus... improvizáció, keretek, szabadság.
Az elején a szalaggal való "játék" is előhív olyan képeket bennem, ami még a gyerekkor része... nagyon egyszerű, és nagyon működik... nekem. Mint ahogyan a körben ültetett nézők viszonya, amitől megjelenik valami közösségi rezgés, valami, ami velem is történik, aminek éppúgy a részese vagyok...
megint nem találom a szavakat...
Két srác, azonos gyökerek... legényes, hajdau, ritmus, strukturált improvizáció, mai nyelven kimondva...
Ketten, ugyanazt, egyszerre. Együtt. Két bravúros 'hangszer', két nagyon jó 'zenész' birtokában. Igen, a test, már megint... És most a zihálásnak is van 'értelme', oka... úgy van kihangosítva, témává téve egy-egy pillanatra, hogy szerves része a folyamatnak.
Hát így... valahogy.
koreográfia és tánc: Trefeli József és Varga Gábor
Nanohach (CZ): Suna No Onna (Sand woman)
Élőlény... ÉLŐ LÉNY... és természet. A viszony, amiben mi vagyunk porszemnyi közjátékok, sodródva egy hatalmas erőtérben. És alkalmazkodva, amennyire bírunk. Alázat, puhaság, élet. Nem szégyen meghajolni, nem szégyen gyengének lenni... önmagunkban. Az élet terve íródik, s mint olyan folyton újul, pereg, változik... és erős. Az ÉLET ereje: messze meghalad minden egyéni erőnket. Ebben a homoksivatagban nem számít, mely porszem kicsoda... a homoktömeg maga él.
Modern sámánok egész este... három különböző formában. Ismétlés, ismétlés, folyamat... valami mindig változik a létezésben, az ugyanolyanságban. Amikor elfárad, és jólesik. Amikor hálás vagyok neki érte.
Izgalmas világítás, finom, ugyanakkor erős előadásmód... két FÉRFI után egy NŐ a színpadon. Valódi női energiákkal, anélkül, hogy erőltetve volna a nő-ség. Mert az 'élőlény' aztán 'női lény' lesz a szemünk láttára... pusztán azáltal, hogy jelen van, hogy mozdul, hogy létezik. Sem elrejtve, sem kierősítve nincs a nem... s így gyönyörű... a test, már megint, mely az élet hordozója egyben. Ennek a körforgásnak van olyan lírája (számomra), ami valahol mélyebb és őszintébb hangot rezdít meg, mint bármilyen 'nagy művész' bármilyen 'nagy művészete'.
koncepció, koreográfia, tánc: Lea Švejdová
árnéyk-ember: nem tudni kicsoda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése